Idézetek, szerelemes versek


(1)  (2)  (3)  (4)  (5)  (6)  (7)  (8)  (9)  (10)  

Téli vers

Téli vers
Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó.

Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.



*



Ismerkedsz a téllel, mintha egy nagy képeskönyv lapjait nézegetnéd, kutatgatsz a hófehér lapok közt, elszédülsz és újabb látványokra ocsúdsz föl, álmosság környékez, legszívesebben lehajtanád fejed a nyitott, vakító képekre! Az idő megáll, szétfoszlik körülötted, súlytalanul libeg a pillanat mozdulatlan sodrában, mint az utas, aki nem tudja, honnan és hová érkezik, mint az olvasó, aki nem tudja könyvét letenni öléből.

Délre a levegő fémes burájában fölgyullad a nap is. A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja, s mintha a nyári strand homokjában időzne, arcát a szemcsés fényességnek fordítja. Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot. Azután már csúszik is lefelé az érintetlen hegyoldalon, derekát figyelmesen előrehajlítva az elébe ugró fák közt. Sietni kell, mert korán sötétedik. Fáradtan száll le az autóbuszról, karcsú szerszámait vállára veszi, s ahogy lassú, izmos lépteivel megindul a zajtalan járdán, fiatal, tűnődő katonához hasonló, aki magas várából ereszkedett alá.

Közben ismét megered a hó, de most már némi széllel keverten. Estére a sarki gesztenyeárus acetilénlámpása is fölgyullad, orrodat megcsapja a fényes láng savanykás illata, és szorongva akaratlanul a gyerekkor ünnepeire gondolsz, mikor búcsúkor ugyanez az ezüstös világosság és tapadós szag lepte el a mutatványosok lefüggönyözött, titokzatos bódéinak környékét. A gyerekkori havazásokra emlékezel, a sötét udvaron hosszú szálakban áthulló pelyhekre, mikor még székre kellett állnod, hogy kiláthass a párás konyhaablakon. Melletted vad csatakiáltások közt az utcai hajtóvadászatok mesterei vágtatnak el épp, hogy biztos sáncaik mögül sortűz alá vehessék az ártatlan járókelőket, jeges hólabdát csúsztassanak a cselédlányok nyakába, s méterekre bemerészkedve a jégtáblás Dunára, fittyet hányjanak a parton méltatlankodó öregekre. Valamiféle jófajta vállalkozásba, hangos hócsatába, szertelen futkározásba kezdenél te is! Régi szenvedélyek villannak meg benned, önkénytelenül is elmosolyodsz, azután lassított léptekkel rövid kerülőt teszel hazáig.

Otthon a könyvállvány háta mögül előveszed a csillagtérképet, és a többi bolygó útja közt kíváncsi ujjal keresed meg a Föld menetrendjét. Mintha fölfedezésekre indulna, csillagunk egyre jobban beletűnik a mindenségbe; a veszély büszkesége önt el, te is segítenél mind messzebbre szállni a tilosba, egyszeriben kitágul a világ, mint a gyerekes, képzeletbeli utazások világa, s úgy érzed, káprázatosan csillogó, tündéri ünnepségre érkeztél. Nyitott ablakodon át kihajolsz a parttalan hullámverésbe, elvakítva, kifogyhatatlanul bámulsz a havas éjszakába, mind beljebb sodródsz, öntudatlanul és fölszabadultan, egy veszélyes titok jegesen izzó magja felé; csillogó foszlányai, ismeretlen égövek megfejthetetlen, konokul ismétlődő üzenetei. Sokára tudsz csak megválni az éjszakai látványtól, s mikor hátat fordítasz az ablaknak, szinte büntetés viszontlátnod szobád falait, ágyadat a sarokban és a széket, hová levetkőzöl, és elalvás előtt kirakod az órádat.

Írás a homokban

Írás a homokban
Mauriacot nem kívülről jött felismerés vezette el a katolicizmushoz, egyszerűen és föloldozhatatlanul beleszületett. Hőseinek hite sokszor nem más, mint örök nyugtalanság, állandó, gyötrő bűntudat, mely legalább annyira hozzátapad, együtt lélegzik ösztöneikkel, a vér indulataival, mint maga a bűnük. Aki a kereszt jele alatt született, nem tud szabadulni a kereszttől: bűn és bűntudat, az eredeti bűn bélyege és a keresztség jegye szorosan összeég az ő fekete angyalainak lelkében. Katolikusnak lenni kikerülhetetlen ajándék szerinte, és ugyanakkor lerázhatatlan teher. Örök nyugtalanság, mit elfojthat vagy esztelen tévelygésre kényszeríthet az ösztönök sűrűje, de soha végleg ki nem olthat.

Alapjában két világ izgatja írói ösztönét: az előítéletek, az eliszaposodott életformák és ezzel szemben az önmaguk és környezetük ellen lázadók világa. Mauriac hajlandó a legkészebb, a legelfogadottabb elvekkel is leszámolni, ha kendőzött veszélyt szimatol mögöttük; éleslátása néha megdöbbentő vallomásokat, vádakat ébreszt szereplőiben: ez az író maga is vergődve ír. A titkos szenvedélyben élő Hervé anyjára gondolok itt, a jámbor asszonyra, ki önző szeretetében még vallásossága mellett sem borzad vissza semmitől, hogy a gazdag és művelt lelkű Irént megnyerje a fiának. Csak a reményvesztett asszony öngyilkossága ajándékozza meg az önvád kérlelhetetlen villámfényével: nem elég, hogy a kiszolgáltatott lányt fiához láncolta, tehetetlen vallásosságával még el is undorította menyét az igazságtól, mindannyiunk egyedüli menedékétől!

Mauriac kérlelhetetlen. Szerkesztésében, mondataiban gubancos és darabos, jelenetezéseiben szűkre szabott és nehézkes. A csomók érdeklik, a görcsös csomók, miket szét kell bogoznia vagy akár szakítania – a sima szálakat kiengedi kezéből. Mohó kíváncsisággal kutatja a szenvedélyek és a még bűnösebb közöny pusztító természetrajzát, alakjai következetes végzetszerűséggel jutnak el a végső összeomlásig – vagy a megvilágosodás kegyelméig. Így kerül vissza a „tűzfolyam” sodrából a szülőfalu templomába Giséle de Plailly; sejt meg valami kimondhatatlan békét a méregkeverő Teréz, túl élete éjszakáján; enyhül meg a Viperafészek gyűlölködő családapja, s fogadja magába a szomjúhozott, megnevezhetetlen igazságot eszmélete utolsó pillanatában az öngyilkos Irén.

„Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” – idézi egy helyütt az Evangéliumot Giséle de Plailly, Desqueyroux Teréz és mind a többiek, a Fekete angyalok Andres-ja és a Ce qui était perdu Hervéje, mind-mind bujkáló lelkek, kik azonban mégsem akadályozhatják meg, hogy az Emberfia folyvást keresse, ha nem is engedik, hogy megtalálja őket. Környezetüknek és önmaguknak kiszolgáltatott rabok, s a megtérés talán épp azok számára a legnehezebb, kik nem is érzik, jóllakott önteltségben viselik rabságukat. A kispolgári életforma spanyolfala mögött ők Mauriac legkétségbeejtőbb szörnyetegei.

Szándékosan kispolgári életformát mondtam, mert Mauriac a kispolgár, a mindennapi életek, a közhellyé kocsonyásodott, sőt számtalanszor erénynek nyilvánított bűnök, borzalmak írója. A magabiztosság, a család, a munka szeretete ijesztő fogalmakká válhatnak írásaiban. Ezek a korlátolt, végső fokon önző emberek, kik szeretetüket is másokon takarítják meg, a szentesített előítéletek vagy jelszavak bábjai, egytől-egyig reménytelen kispolgárai a léleknek, s környezetükben kilátástalanul vergődik a másik mauriaci hős: a lázadó. Mauriac szemével az ember nemcsak önmagában, de a többi emberrel, a társadalommal való viszonyában is reménytelen. De talán a közönyösekben és a haszontalanul elpazarolt szívekben is feldereng egyszer a vágy az osztatlan és maradéktalan szeretet után?

Ilyenkor érkezik el a reménytelen sorsokat föloldó pillanat, a kegyelem pillanata. A Mauriac pillanata. Akár Dosztojevszkij, Mauriac is itt a legmeggyőzőbb, ellenőrizhetetlenül mesteri és fölszabadító. Sodró, kozmikus boldogság, amit kifejez, de ez a kozmikusság nem valami személytelen panteizmust jelent, hanem a szűkkörűen önző személyes élet vigasztalódását a végtelen személyiségben.

Ha hiábavalónak látná, letenné a tollat. Erről az íróról mindig beszélni kell, amint ő is kényszernek érzi, hogy írjon. Kegyetlen szerző, de a szeretete fájdalmasan nagy, mint a legnagyobbaké, kik az írást mindenkor hivatásnak érezték. Mauriac az az ember, aki sohasem nyughat meg az emberi sorsok hálóinak szövevényében, az a lélek, aki választott áldozata és „mindenkor könnyű prédája Istennek”. Róla szólva kötelességünk felelni az önként jelentkező kérdésre: mi lesz Mauriac könyveivel, miket már ma kezd elejteni az irodalmi divat? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés válaszolhat. És mi lett János jeleivel, miket Patmosz-szigetén magánosan rajzolt a tengerpart homokjába?

Szerelmes mondatok

Szerelmes mondatok
Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.


Mindig szeretni foglak

Mindig szeretni foglak
Mindig szeretni foglak. Amikor ez a vörös haj fehér lesz, még mindig szeretni foglak. Amikor a fiatalság sima puhaságát felváltja az idő törékeny puhasága, bőrödet még mindig meg akarom majd érinteni. Ha arcodat elborítják a ráncok a mosolyaid, a szemeden átsuhanó meglepetések miatt, amikor minden elsírt könnyed nyomokat hagy arcodon, még inkább kincsként foglak őrizni, mert ott voltam, és mindezt láthattam. Meredith, meg fogod osztani velem az életedet, és szeretni foglak, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja tested vagy testemet.

Szerelmes vers

Szerelmes vers
Ez a világ ellobban
Ölelj engem mégjobban

Hajamtól a sarkamig
Hajnalig, de hajnalig

Nem hajnalig, örökig
Szakadatlan örömig.

Szerelmes idézet

Szerelmes idézet
Kedvesem, hidd nekem el, hogy se a földön, se az égen,
se szívünk szomjas rengetegében
nincs csodatévőbb, szebb hatalom,
nagyobb Erő,
mint egy aszályt elűző nagy nyári eső,
s egy frissen zuhogó, suhogó
szép szerelem!

Pajzán Locsolóversek

Pajzán Locsolóversek
Nekem van egy csíkos gatyám
Abba van az én ceruzám
Minden este írok vele
Mégse kopik el a hegye
Piros tojás, kék tojás
Nekem is van két tojás
Föl a szoknyát, le a bugyit
Had locsoljam meg a nunit!

Az én tyúkom baszik tojni,
ezért járok locsolkodni.

Kertünk végén nagy a gaz, nem fogja a kasza,
Locsoljon meg benneteket az apátok fasza!

Göndörszőrű kis bárányka,
Legelész a réten,
Mutasd meg a punácskádat
Nagyon szépen kérlek.


Itt a tavasz itt a húsvét,
Vigyorog az ég is,
Ha a punádat megfoghatnám,
Vigyorognék én is.

Három ága van a fának,
Nagy punája van a lánynak,
Megemelem a kalapom,
Bele rakom a faszom.

Száraz ágról lóg a takony,
Megöntelek kisangyalom!

Házunk elött folyik egy kanális,
belebaszlak téged is meg anyád is!

Zöld erdőben jártam,
Fostam, szartam, hánytam,
Nőtt rajta egy virág,
Hasonlított Terád!

Zölderdőben pirostojás,
Ibolya meg minden,
Fogadjunk, hogy ha ott megállsz,
Eltalállak innen!

Gyere kislány, meglocsollak
Kedvezményes áron,
Gumi nélkül negyven rugó,
Kölnivel csak három!

Zöld erdőben jártam,
Szembejött a medve,
Úgy gondolta, könnyít magán,
Nesze, itt a nedve!

Nyuszkó-muszkó én vagyok,
Hozzád bújok, muszogok.
Símítsd meg a bundámat,
Tekintsd meg a répámat.

Zöld a moha,
Zöld a páfrány,
Meglocsollak házisárkány.

Nadrágomban kis locsoló,
Tojás is van benne!
Ha én azt most elővenném,
Meglepetés lenne!

Zőőd erdőbe vótam,
Szopjá le, aszt jóvan.

Zöld erdőben jártam
Zöld fűvet láttam
Elszívtam, bejött
Izzad a talpam
Kemény a farkam
Ha meglocsollak,
Segítesz rajtam?

Ferrarival érkeztem,
kurva nagyot fékeztem.
Okos vagyok, szép és laza,
Locsoljak, vagy húzzak haza?

Jó reggelt, jó reggelt,
Gyönyörű tavasz van,
De nem ezért vigyorgok,
Hanem, mert beb...tam!

Zöld erdőben jártam,
berúgtam és hánytam.
El akartam dőlni,
nesze vazze kölni!

Tata felől jön a gőzös
Meglocsollak, ahol szőrös.

Az én locsolómra
két tojás van festve!
Hogyha ezzel meglocsollak,
Elmehetsz majd GYES-re!

Te vagy az, ki nekem maradt,
meglocsollak, dőljél hanyatt!

Bari béget zöld gyepen
Sárgállik a hérics
Bocsánat de rávizelek
A fejedre én is!



Mi a szép az öregkorban

Mi a szép az öregkorban
fáradt sajgó végtagok
szottyadt bőr és anyajegy
homályos látás süket fül
öreg vén egyremegy
nől a fül és nől az orr
minden felé bibircsók
renyhén működik a bél
nem kell többé már a csók

Pornó vers

Pornó vers
Én nem minden nap ébredek fel bennem,
néha csak a munkába megyek
s ami a leginkább én vagyok, belül,
az tovább alszik munkába menet.

Még a munkából megjövet is alszik
vagy azt mondhatnám inkább: tetszhalott.
Jövök-megyek az utcán, a lakásban
és egy rám valló jelet sem hagyok.

Egyetlen verssort, egyetlen mondatot sem
pedig ott fészkelnek bennem legbelül,
mint az olyan kaptárban a méhek
amit majdnem megfojt a hó felül.

És nincs rá hasonlatom, hogy a megoldást kimondjam,
nem lesz levezetés és versbefejezés.
Az egészet mindjárt hagyom a fenébe,
pornót nézek majd, és ennyi az egész.

Alul-fölül érzitek, ti fickók

Alul-fölül érzitek, ti fickók
Majd alul-fölül érzitek, ti fickók, rongy Aurelius és parázna társa: Furius, kik a verseim miatt, mert kissé pajkosak, engem is puhánynak véltek. Mert a kegyes poéta légyen tiszta és ne a költeménye, arra nincs szükség: sava-borsa éppen akkor van, ha csíntalan és nem oly szemérmes és a kéjre fölingerelni képes: nem kis gyermekeket, de azt, ki szõrõs s föl sem tudja emelni lomha tagját. S míg olvastok ezernyi csókjaimról, Azt, hogy férfi vagyok, nem értitek meg ? Majd alul-fölül érzitek, ti fickók.