Idézetek, szerelemes versek


(1)  (2)  (3)  (4)  (5)  (6)  (7)  (8)  (9)  (10)  (11)  

Bozgor nóta

Bozgor nóta
Idemegyek, odamegyek;
A kocsmába be is megyek.
Ha bemegyek be is rúgok,
Minden kutyást
picsán rúgok.
Picsán rúgom, le is köpöm.
bozgoroknak ez az öröm!

Árok parton

Árok parton
Árok parton a Enzós Niki, disznószarral játszik,

össze vissza keni magát, csak a füle látszik.

Heeej, élet, élet kutyás élet, undorító élet,

ha meg unom magamat, hátulról kefélek!



A verébnek, a verébnek, hátul van a farka,

a Karcsinak elöl van, mégis le van szarva.

Heeej, élet, élet, dózsás élet, undorító élet,

ha meg unom magamat, hátulról kefélek!

Bozgor vers

Bozgor vers
Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék

csak az hülye ki azt hiszi,hogy mink vagyunk hülyék!

Én ártatlan vagyok,én ártatlan vagyok
Megy a Csepeli hév kattognak a kerekek,

vígan énekelnek a Román gyerekek!

Eniways.com kapd be a faszom

te bozgor majom,de én nem adom

az én nagy faszom, nincs is nagy faszom!
de addig addig szurkolok míg sittre nem jutok!




Vicces locsólóversek

Vicces locsólóversek
Úgy meglocsolnálak én, de sajnos rossz hírt hoztam!
Nincs kölnim, mert most vasárnap, zárva volt a Rossmann!

Virtuális locsolkodás, távolról is hatásos
Nekem sem kell kölni hozzá, s te sem leszel bűzbájos

KÉK erdőben jártam, ZÖLD ibolyát láttam,
Szemészetre holnap mennék, de most még azért locsolkodnék.

Zöld erdőben jártam, akácfára másztam,
kiszakadt a LEVIS-em, kifigyelt a ...

Biciklivel érkeztem, negyven métert fékeztem
Kiszakadt a nadrágom, kifigyelt a ... tojásom.
Szabad-e locsolni?

En most verssel nem keszültem,
De hogy el ne hervadozzál, beraklak a zuhany alá.

Ajtó mellett állok
Piros tojást várok
Ha nem adtok piros tojást,
Oda is pisálok

Zöld erdőben jártam, részeg vagyok, hánytam
Most el fogok dőlni, nesze bazzeg, kölni!

Sivatagban jár a teve, tele van a töke vele
Nálam van a töke leve, meglocsolhatlak-e vele?

Anyám tyúkja b...ik tojni
Azér jöttem locsolkodni

Zöld erdőben jártam,, elszállott egy sirály,
Locsolkodni jöttem, Hö, király!

Zöld erdőben jártam, Zöld levelet láttam.
Elszívtam! Bejött!

Zöld erdőben jártam véled, kezem erre-arra téved
Úgy éreztem, nem vagy nedves, meglocsolhatlak-e kedves?

Józsi vagyok, szép és laza
Locsoljak vagy menjek haza?

Trágyadombon él a bögöly
meglocsollak meg ne dögölj.

Árok partján döglött ló.
Én vagyok a locsoló.

Tele van a hajad kosszal,
Meglocsollak Domestos-szal.

Falu végén templom, locsoljak-e? Nemtom.
Falu végén megint templom, locsoljak-e? Megint nemtom.

Van nálam egy kölnisüveg, métereset spriccel,
Mivel ilyen rakoncátlan, lezártam egy sliccel!

Ól sarkában disznó röfög,
meglocsollak, aztán döfök.

Zölderdőben pirostojás, ibolya meg minden,
Fogadjunk, hogy ha ott megállsz, eltalállak innen!

Húsvét napján azt kívánom,
legyen rúzsos a tojásom !

Te vagy az, ki nekem maradt,
meglocsollak, dőljél hanyatt !

Kék az ibolya, kék az ég,
kék a tököm, mi köll még ?

Zöld erdőben nem jártam, kék ibolyát nem láttam
Nem akart hervadni, nem-e kell locsolni?

Piros tojás, fehér nyuszi, ez mind csak maszlag!
Gyere kislány, meglocsolllak, oszt utána ... megbeszéljük.

Én verset nem tudok, azt mondjanak a kicsik,
és csak azért jöttem, hogy igyak egy kicsit.

Én még kicsi vagyok, Verset ezért nem is tudok
De majd jönnek a nagyok, Aztán majd mondanak azok

Húsvét van, odakinn, mosolyog az ég is,
Adjanak egy ezrest, mosolygok majd én is!

Zöld erdőben jártam,, kt őzikét láttam,
Az egyik kacsintott, kérem a forintot!

Zöld a moha, zöld a páfrány,
Meglocsollak házisárkány.

Van nekem egy csíkos gatyám, abban van az én ceruzám,
Minden este írok vele, mégse kopik el a hegye.
Piros tojás, kek tojás, nekem is van két tojás,
Föl a szoknyát, le a bugyit, hadd locsoljam meg a nyuszit.

Ződ erdőbe vótam
Adj egy sört, oszt jó van.

Egy tök, két tök, három tök, négy tök,
Nem tökölök - Öntök.

Zúg a traktor, szánt az eke,
Elvtársnő, locsolhatok-e?

Van nekem egy kis locsolóm, kölni nincsen benne,
Ha én azt most elővenném, nagy röhögés lenne.
De én azt nem teszem, mert kezemben a kölni!
Locsolni jöttem, nem pedig tökölni!

Van nálam egy kis pacsuli, leloccsintom magát
Ha egy kicsi mázlija van, szereti a szagát

Vencel téren jártam, nagy tömeget láttam
Nem akart oszolni, szabad-e locsolni?

Sivatagban él a teve,
locsolkodni jöttem, he-he.

Házunk előtt nagy a fű, nem fogja a kasza.
Locsoljon meg titeket az apátok.

Az én kedves locsolómra, 2 tojás van festve,
Akit vele meglocsolok, elmehet az GYES-re.

Nem vagyok én nyuszi, kell nekem a puszi!
Gombold ki a blúzocskádat, hadd locsolom dombocskádat!

Én kis kertész legény vagyok,
Magam után szagot hagyok.

Szeged felől jön a gőzös,
Oda öntök, ahol szőrös.

Erdély

Erdély
Láttál-e már ilyen
Csodálatos titkot?
Magas hegyek ormán
Sok - sok fenyőlombot?

Alattuk a völgyben
Patakok csobognak,
Forrásvizet adva
A szomjas vándornak.

Sziklák magasában
Van egy pici virág,
Lila harangjára
Rábámul a világ.

Termőföld nélkül is
Kapaszkodik nagyon,
Ott marad, a szélben
Hajladozik bizony.

Na és az emberek,
Azok is csodásak,
Vendégszeretetükkel
Téged babonáznak.

Szeretik ők nagyon
Ezt a szép világot,
S nem hagynák oda,
Bárki is vitáz ott.

Hasonlítanak ők
Az előbbi virágra,
Az ő gyökerük is
Kapaszkodik e tájba.

Tudd meg, e szép tájnak
Székelyföld a neve,
Ha egyszer ott járnál,
Szíved telne vele.

Szeszélyes április

Szeszélyes április
A hónapok közt ő az enfant terrible, a rettenetes, kiismerhetetlen kölyök, hajadonfővel, sállal a nyakában. Ő a naptár réme, de benne van a legtöbb humor, a legszemtelenebb és a legvidámabb. Zsebredugott kézzel, fölényesen fütyörészve érkezik, napfényt és meleget ígér, s mikor látja, hittél neki, tiszteletlenül szemedbe vihog és fügét mutat. Soha kalaplevéve nem köszön, vagy ha megteszi, annál rosszabb, elkészülhetsz rá, hogy nyomban hátba is vág érte. Mégsem lehet komolyan haragudni rá, úgy kell elfogadni, amilyen, tréfáiért csak a nyárspolgár orrol meg, aki következetesen sírt már a bölcsőben is.

De egészen soha ne higgy neki, megtanulhattad, hogy hajthatatlan a szép szóra, soha egy percig ne vedd komolyan, így is marad még bosszankodni valód. Ne oktasd, ne vitatkozz vele, hiszen semmit se vesz kevesebbe, mint a körgalléros, ünnepélyes szónoklatokat. Egyik fülén be, a másikon ki. Inkább légy te az okosabb. Megtréfált, kigúnyolt, a bolondját járatta veled? Intézd el egyetlen vállrándítással. Legyints, mint a sztoikus bölcsek: szeszélyes április!

Csak ne nagyképűsködj! Bizonyára veled is megesett, hogy az utcán csatangolva a szemközti járókelőről hirtelenében nem tudtad, feléd közelít, vagy éppen ellenkező irányban halad? Valahogy így vagyunk az áprilissal is. Néha szentül hisszük, hogy nyílegyenesen a nyárnak rohan, s a következő szempillantásban máris visszapártol a télhez, hideg szélvészeivel már-már ismét februárt jósol.

Szeszélyes.

Ha le kellene rajzolnom, felemás bohócnak rajzolnám. Egyik szeme sírna, másik nevetne, mint a mesebeli öreg királynak. Napsütést és didergő záport pingálnék egymás mellé felemás ruhájára, arányosan megosztanám rajta a téli meg a tavaszi kabátom. Rettenetes kölyök. Hol féktelenül tombol, bőg, és öklével gyanútlanul csitítgató arcunkba csap, hol tág, angyali szemeket mereszt ránk, mint élelmesebb gyerekek a nádpálca árnyékában. Hol ilyen, hol olyan. Hol egyszerre mind a kettő.

Nem véletlen az érzésed, hogy vázlatkönyvben lapozgatsz, egy nyugtalan rajzoló próbálgatja színeit, és törli le újra meg újra könyökével a készülő képet. Hol van még a majálisok telt ege, a májusi délutánok nyugodt derűje? Ha jól megnézed, ennek az áprilisi égnek a kékje sem hiteles kék, mezőinek a zöldje sem hiteles zöld. A virágok már kinyíltak, de még maradt bennük valami félelem, tartásukban némi bátortalanság. A levegő is hígabb a kelleténél, a fák karjaiból nemrég szökött ki a nyújtózkodás első öröme, a halak karcsú soványsággal cikáznak a Duna ezüstjében. Semmi sem végleges, s néha megzavarodottan, akaratlanul is arra gondolsz, hogy körülötted minden csak káprázat, a nők lenge szoknyája, a sziget fölé fölúszó sétahajó, az ébredező liget sebes körhintái, a barnára sült evezősök a vízen: mind csak hetykén odavetett zseniális ötletek.

Április! Valljuk meg egymás közt őszintén, hiszen emberek vagyunk, mindannyiunkat megtévesztett ártatlan, angyali ábrázatával. Én is emlékszem rá és te is emlékezel, mikor ragyogó napsütésben elindultál hazulról s már a saroknál vissza kellett fordulnod az esernyőért. Visszaszaladtál s utána sértett gőgben sétáltál egyet nyitott esernyő alatt a már-már nyári verőfényben. Ki vette volna észre, hogy az április közben pillanatok alatt meggondolta magát? Vagy talán kirándulni mentél a hegyek közé vasárnap délelőtt, könyökig gyűrt ingben, nyitott gallérban, mikor megleckéztetett. Mert újra csak ki hitte volna, hogy a sima fű közül fölrebbenő és a virágokon hosszan megpihenő szellő egyszer súlyos, tömött felhőket is hozhat? Újra megtörtént, mint annyi ápriliskor, hogy későn eszméltél, késve menekültél fedezék alá. Hallanod kellett, amint futtodban mögötted csörtet, füledbe rikoltozva vizet önt a nyakadba: te bölcs, már megint okosabb voltál!

Áprilisban alázatosak leszünk, mint mindennel szemben, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Alázatra nevel ő, a megnevezhetetlen, bár maradéktalanul sohasem tudjuk elfogadni garabonciás természetét, jámbor falusiak maradunk az ő ördöngős, tiszteletlen varázslatai között. Az első szerelmek kapkodó, keserédes íze kísért a levegőben, s talán nem véletlen, hogy igazában egyedül a költők békülnek ki vele, becézgetik egy-egy önfeledt, könnyű szívű pillanatukban.

A polgár azonban nem azonosulhat a költővel, s ha mosolyog is, legfeljebb a kabátja hajtókája mögött. Bölcsen mosolyog, és észre sem veszi közben, hogy április már el is hagyta őt, hogy ismét kevesebb lett egy hónappal és gazdagabb egy örök, kifogyhatatlan tanulsággal.

Téli vers

Téli vers
Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó.

Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.



*



Ismerkedsz a téllel, mintha egy nagy képeskönyv lapjait nézegetnéd, kutatgatsz a hófehér lapok közt, elszédülsz és újabb látványokra ocsúdsz föl, álmosság környékez, legszívesebben lehajtanád fejed a nyitott, vakító képekre! Az idő megáll, szétfoszlik körülötted, súlytalanul libeg a pillanat mozdulatlan sodrában, mint az utas, aki nem tudja, honnan és hová érkezik, mint az olvasó, aki nem tudja könyvét letenni öléből.

Délre a levegő fémes burájában fölgyullad a nap is. A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja, s mintha a nyári strand homokjában időzne, arcát a szemcsés fényességnek fordítja. Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot. Azután már csúszik is lefelé az érintetlen hegyoldalon, derekát figyelmesen előrehajlítva az elébe ugró fák közt. Sietni kell, mert korán sötétedik. Fáradtan száll le az autóbuszról, karcsú szerszámait vállára veszi, s ahogy lassú, izmos lépteivel megindul a zajtalan járdán, fiatal, tűnődő katonához hasonló, aki magas várából ereszkedett alá.

Közben ismét megered a hó, de most már némi széllel keverten. Estére a sarki gesztenyeárus acetilénlámpása is fölgyullad, orrodat megcsapja a fényes láng savanykás illata, és szorongva akaratlanul a gyerekkor ünnepeire gondolsz, mikor búcsúkor ugyanez az ezüstös világosság és tapadós szag lepte el a mutatványosok lefüggönyözött, titokzatos bódéinak környékét. A gyerekkori havazásokra emlékezel, a sötét udvaron hosszú szálakban áthulló pelyhekre, mikor még székre kellett állnod, hogy kiláthass a párás konyhaablakon. Melletted vad csatakiáltások közt az utcai hajtóvadászatok mesterei vágtatnak el épp, hogy biztos sáncaik mögül sortűz alá vehessék az ártatlan járókelőket, jeges hólabdát csúsztassanak a cselédlányok nyakába, s méterekre bemerészkedve a jégtáblás Dunára, fittyet hányjanak a parton méltatlankodó öregekre. Valamiféle jófajta vállalkozásba, hangos hócsatába, szertelen futkározásba kezdenél te is! Régi szenvedélyek villannak meg benned, önkénytelenül is elmosolyodsz, azután lassított léptekkel rövid kerülőt teszel hazáig.

Otthon a könyvállvány háta mögül előveszed a csillagtérképet, és a többi bolygó útja közt kíváncsi ujjal keresed meg a Föld menetrendjét. Mintha fölfedezésekre indulna, csillagunk egyre jobban beletűnik a mindenségbe; a veszély büszkesége önt el, te is segítenél mind messzebbre szállni a tilosba, egyszeriben kitágul a világ, mint a gyerekes, képzeletbeli utazások világa, s úgy érzed, káprázatosan csillogó, tündéri ünnepségre érkeztél. Nyitott ablakodon át kihajolsz a parttalan hullámverésbe, elvakítva, kifogyhatatlanul bámulsz a havas éjszakába, mind beljebb sodródsz, öntudatlanul és fölszabadultan, egy veszélyes titok jegesen izzó magja felé; csillogó foszlányai, ismeretlen égövek megfejthetetlen, konokul ismétlődő üzenetei. Sokára tudsz csak megválni az éjszakai látványtól, s mikor hátat fordítasz az ablaknak, szinte büntetés viszontlátnod szobád falait, ágyadat a sarokban és a széket, hová levetkőzöl, és elalvás előtt kirakod az órádat.


Írás a homokban

Írás a homokban
Mauriacot nem kívülről jött felismerés vezette el a katolicizmushoz, egyszerűen és föloldozhatatlanul beleszületett. Hőseinek hite sokszor nem más, mint örök nyugtalanság, állandó, gyötrő bűntudat, mely legalább annyira hozzátapad, együtt lélegzik ösztöneikkel, a vér indulataival, mint maga a bűnük. Aki a kereszt jele alatt született, nem tud szabadulni a kereszttől: bűn és bűntudat, az eredeti bűn bélyege és a keresztség jegye szorosan összeég az ő fekete angyalainak lelkében. Katolikusnak lenni kikerülhetetlen ajándék szerinte, és ugyanakkor lerázhatatlan teher. Örök nyugtalanság, mit elfojthat vagy esztelen tévelygésre kényszeríthet az ösztönök sűrűje, de soha végleg ki nem olthat.

Alapjában két világ izgatja írói ösztönét: az előítéletek, az eliszaposodott életformák és ezzel szemben az önmaguk és környezetük ellen lázadók világa. Mauriac hajlandó a legkészebb, a legelfogadottabb elvekkel is leszámolni, ha kendőzött veszélyt szimatol mögöttük; éleslátása néha megdöbbentő vallomásokat, vádakat ébreszt szereplőiben: ez az író maga is vergődve ír. A titkos szenvedélyben élő Hervé anyjára gondolok itt, a jámbor asszonyra, ki önző szeretetében még vallásossága mellett sem borzad vissza semmitől, hogy a gazdag és művelt lelkű Irént megnyerje a fiának. Csak a reményvesztett asszony öngyilkossága ajándékozza meg az önvád kérlelhetetlen villámfényével: nem elég, hogy a kiszolgáltatott lányt fiához láncolta, tehetetlen vallásosságával még el is undorította menyét az igazságtól, mindannyiunk egyedüli menedékétől!

Mauriac kérlelhetetlen. Szerkesztésében, mondataiban gubancos és darabos, jelenetezéseiben szűkre szabott és nehézkes. A csomók érdeklik, a görcsös csomók, miket szét kell bogoznia vagy akár szakítania – a sima szálakat kiengedi kezéből. Mohó kíváncsisággal kutatja a szenvedélyek és a még bűnösebb közöny pusztító természetrajzát, alakjai következetes végzetszerűséggel jutnak el a végső összeomlásig – vagy a megvilágosodás kegyelméig. Így kerül vissza a „tűzfolyam” sodrából a szülőfalu templomába Giséle de Plailly; sejt meg valami kimondhatatlan békét a méregkeverő Teréz, túl élete éjszakáján; enyhül meg a Viperafészek gyűlölködő családapja, s fogadja magába a szomjúhozott, megnevezhetetlen igazságot eszmélete utolsó pillanatában az öngyilkos Irén.

„Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” – idézi egy helyütt az Evangéliumot Giséle de Plailly, Desqueyroux Teréz és mind a többiek, a Fekete angyalok Andres-ja és a Ce qui était perdu Hervéje, mind-mind bujkáló lelkek, kik azonban mégsem akadályozhatják meg, hogy az Emberfia folyvást keresse, ha nem is engedik, hogy megtalálja őket. Környezetüknek és önmaguknak kiszolgáltatott rabok, s a megtérés talán épp azok számára a legnehezebb, kik nem is érzik, jóllakott önteltségben viselik rabságukat. A kispolgári életforma spanyolfala mögött ők Mauriac legkétségbeejtőbb szörnyetegei.

Szándékosan kispolgári életformát mondtam, mert Mauriac a kispolgár, a mindennapi életek, a közhellyé kocsonyásodott, sőt számtalanszor erénynek nyilvánított bűnök, borzalmak írója. A magabiztosság, a család, a munka szeretete ijesztő fogalmakká válhatnak írásaiban. Ezek a korlátolt, végső fokon önző emberek, kik szeretetüket is másokon takarítják meg, a szentesített előítéletek vagy jelszavak bábjai, egytől-egyig reménytelen kispolgárai a léleknek, s környezetükben kilátástalanul vergődik a másik mauriaci hős: a lázadó. Mauriac szemével az ember nemcsak önmagában, de a többi emberrel, a társadalommal való viszonyában is reménytelen. De talán a közönyösekben és a haszontalanul elpazarolt szívekben is feldereng egyszer a vágy az osztatlan és maradéktalan szeretet után?

Ilyenkor érkezik el a reménytelen sorsokat föloldó pillanat, a kegyelem pillanata. A Mauriac pillanata. Akár Dosztojevszkij, Mauriac is itt a legmeggyőzőbb, ellenőrizhetetlenül mesteri és fölszabadító. Sodró, kozmikus boldogság, amit kifejez, de ez a kozmikusság nem valami személytelen panteizmust jelent, hanem a szűkkörűen önző személyes élet vigasztalódását a végtelen személyiségben.

Ha hiábavalónak látná, letenné a tollat. Erről az íróról mindig beszélni kell, amint ő is kényszernek érzi, hogy írjon. Kegyetlen szerző, de a szeretete fájdalmasan nagy, mint a legnagyobbaké, kik az írást mindenkor hivatásnak érezték. Mauriac az az ember, aki sohasem nyughat meg az emberi sorsok hálóinak szövevényében, az a lélek, aki választott áldozata és „mindenkor könnyű prédája Istennek”. Róla szólva kötelességünk felelni az önként jelentkező kérdésre: mi lesz Mauriac könyveivel, miket már ma kezd elejteni az irodalmi divat? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés válaszolhat. És mi lett János jeleivel, miket Patmosz-szigetén magánosan rajzolt a tengerpart homokjába?

Szerelmes mondatok

Szerelmes mondatok
Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Mindig szeretni foglak

Mindig szeretni foglak
Mindig szeretni foglak. Amikor ez a vörös haj fehér lesz, még mindig szeretni foglak. Amikor a fiatalság sima puhaságát felváltja az idő törékeny puhasága, bőrödet még mindig meg akarom majd érinteni. Ha arcodat elborítják a ráncok a mosolyaid, a szemeden átsuhanó meglepetések miatt, amikor minden elsírt könnyed nyomokat hagy arcodon, még inkább kincsként foglak őrizni, mert ott voltam, és mindezt láthattam. Meredith, meg fogod osztani velem az életedet, és szeretni foglak, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja tested vagy testemet.