Idézetek, szerelemes versek


(1)  (2)  (3)  (4)  (5)  (6)  (7)  (8)  (9)  (10)  (11)  

Képzelet

Képzelet
Írtam nektek a rózsaszín fellegről. Most leírom az egyik ilyen fellegem. Az egész úgy kezdődött, hogy elképzeltem, hogy mindenki aki jófej, és akit kedvelek, eljön sátorozni. Tök jól érezzük magunkat, aztán besötétedik. Én még ébren vagyok, fekszem a hálózsákomon. Hirtelen valaki megérint, végig simítja a hátam, majd amikor a derekamhoz ér előrecsúszik a keze, és átölel.
- Szóval azt hiszed nem érzem? - kérdezem halkan, aztán megfordulok. Csak most jövök rá ki fekszik mögöttem. Dani az én nagy szerelmem. És aztán arra gondolok, vajon ez is csak olyan-e, mint amikor egész töri órán fogta a kezem, és most is csak "játszik"-e, mert tudja, hogy én engedem, mert szeretem.

De amikor megfordulok egész közel érzem a száját a számhoz, és érzem a forró leheletét, ami átjárja minden porcikámat. Mélyen a szemébe nézek. Ő viszonozza a tekintetem. Érzem, már teljesen hozzám bújt, és az ölelése egyre szorosabb. Szinte már fáj ez az ölelés, mikor hirtelen megcsókol, és eltűnik minden fájdalom, és minden ami csak körülöttünk létezik. Hosszú, forró, csókot ad. És nem hagyja abba. Addig csókol amíg érzi, hogy nekem is jó. A csók már túl hosszúnak tűnik. De jó érzés. És amikor a legjobb valaki mintha elrántaná tőlem, és rám ugrana.

Próbálom ellökni magamtól, de nem tudom. Keresem mindenütt a hirtelen eltűnt szerelmem, de nem találom. Hirtelen mégis forróság önt el, amikor újra megfogja a kezem, és próbál kihúzni a másik srác alól. Sikerül neki, de akkor újra elereszt, és csak azt hallom, hogy valakik verekednek. Én még mindig nem tértem magamhoz egészen, csak fekszem a földön, és hallgatom, ahogy dulakodnak. Hirtelen jut eszembe, hogy lehet, hogy az én szerelmem bántják. Felugrok és próbálom szétszedni őket. De akkor az egyikük ellök, és én nagy erővel vágódok a földhöz. Akkor hallom, hogy egyikük azt mondja:
- Ne avatkozz bele! - de én újra a felkeléssel próbálkozok, és arra gondolok, hogy állíthatnám le őket. Egy nyögést hallok, aztán csend. Egy sötét alak elindul felém, gondolom a győztes az. Megfogja a karom és felállít. Aztán elkezd ráncigálni, húzni, be az erdőbe. aztán leterít, és rámfekszik. Kiabálni akarok, de már nem tudok.

Egyszer csak reccsenést hallok. Valaki jön. Aki rajtam fekszik gyorsan felkel, és elkezd szaladni. A másik odarohan hozzám, és azt kérdezi:
- Jól vagy? Én válasz nélkül átölelem, mert tudom, hogy ez az én szerelmem, és mellette már biztonságban érzem magam. De utána otthon ébredek, és rámtör megint ez a szörnyű érzés, hogy: miért csak álmomban vannak ilyenek?!

Első nagy Ő

Első nagy Ő
Az első szerelmet éppen most érzem. Valóban szeretem őt. Végül is Ő életem első nagy Ő-je. Nagyon szép szemei vannak. Ha rám néz, megborzongok. Ha nem szertném ennyire, már rágen elhagytam volna.

A chat-en ismerkedtem vele össze, amikor kiderült, hogy egy suliba járunk és az anyja a technika tanár. A szemeibe szerettem bele, abba a sötétbarna csillogó szemébe. Testi kapcsolat nem volt köztünk. Lelki viszont annál több. Szerelmes belém és én is szerelmes vagyok belé. De nem mer megcsókolni. Nem mer átölelni. Pedig Ő éppen annyira vágyik a csókomra, mint én az övére. A sors játszik velünk.

Egy romantikus történet

Egy romantikus történet
Nem is tudom, ti szeretitek a romantikát? Én nagyon és, ha tehetném, csak romantikus dolgokat tennék a párommal. Emlékszem, egyszer sikerült őt úgy meglepnem, hogy 25 percig sírt örömében. Születésnapja volt és egész nap nem kerestem, se én, se a barátok. Kivéve a legjobb barátnője, aki természetesen be volt avatva a dolgokba. Tehát nem kerestük, nem hívtuk, elhanyagoltuk. Szegény már tűkön ült és nagyon mérges volt rám és az egész világra, hogy mindenki elfelejtette, de....

Egész nap a barátnőjével volt és megpróbálta elráncigálni egy neves szállodába, hogy majd ott töltik ők a születésnapját. Nagyon nem volt hozzá kedve és folyton ellenkezett, nem akart menni, míg szerencsére a barátnőnek olyan meggyőző ereje volt, hogy sikerült elrácigálnia a szállodába. Nem igazán értette, hogy miért pont oda, hisz még soha nem járt ott és nem is gondolta, hogy oda beengedik oda őket, de nagy meglepetésére beengedték őket. Azt végképp nem értette, hogy miért megy oda a portáshoz, hogy engedjék őket fel a 6-dik emeletre, de belement. Mikor felértek a szobához, azt mondta neki, hogy menjen be és elköszönt tőle. Mikor belépett egy gyertyákkal kirakott folyosón találta magát, amit rózsaszirmokkal szórtak fel. Ez bevezette a nappaliba, ahol én vártam elegánsan, öltönyben és nyakkendőben, pezsgővel a kezemben. Ez volt az ő legféltettebb és legtitkosabb vágya, ami végre teljesült. Rajtam kívül ott voltak a barátok, a család és mindenki másnak az ajándékai, akik nem köszöntötték fel őt az nap. Mikor ezeket így mind együtt meglátta, akkor leült a fotelba és csak sírt 25 percig.

Ezek után eltöltöttünk egy romantikus éjszakát kettesban és azóta is együtt vagyunk boldogan


Igazán szeretni néha

Igazán szeretni néha
Csak mentünk egymás mellett, fogtuk egymás kezét. Éreztem, hogy izgatott, bár én is az voltam, hiszen valami komolyabb baj lehet, ha ide küldték. Ortopédia. Nem hangzik olyan rémisztően, de ő soha nem vallotta volna be, hogy kicsit tart az egésztől.
Elkísértem, az épület falai komoran néztek le ránk, és ösztönösen kicsit közelebb húzódtunk egymáshoz, mikor felléptünk a kőlépcsőkre.
Beértünk, gyorsan eltaláltunk a szobához. Ő ment csak be, én kint vártam. Sokáig volt bent, de repült az idő, mert elkalandoztak a gondolataim. Hogy is kerültünk mi ide... először csak a háta fájt, csak néha. Levettem a pólóját és megmasszíroztam. Tovább is mentünk, nem is egyszer. Aztán egyre gyakrabban fájt a háta, a végén már mindig. És egyre erősebben. Aggódtam érte, sokat veszekedtem vele, hogy ugyan menjen már el orvoshoz. De ő meg az orvos... az állapota azonban nem javult.

Végül az édesanyjával beszéltem erről, és ketten együtt már értünk egyet, úgy látszik, mert most itt vagyunk. Nem lehet olyan komoly baja - gondoltam -, de azért nem árt az óvatosság.
Kijött... az orvos. Megkérdezte, hogy én vagyok-e Krisz barátnője. Elrebegtem egy igent, de arcomra kiült a meglepettség.
- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezte az orvos.
- Hát persze, természetesen. Egy csendesebb helyre vezetett. Várakozva néztem rá, ugyan mondjon már valamit, de ő nem mondott, hanem kérdezett...

- Mit jelent neked ez a fiú? - meglepődtem, hogy máris letegez. Valami oka lehetett ennek a bizalmaskodásnak, és most nem a korkülönbségre gondoltam, bár az volt bőven. Azért válaszoltam:
- Nekem... nekem mindent. Tudom, ez így elég sablonos, de én tényleg nagyon szeretem... de... miért kérdezi? Van valami komoly baja...? - én magam is éreztem az ijedtséget a hangomon.
- Nos, attól tartok, számolnunk kell egy... de mint mondom, ez csak egy lehetőség…
- Mondja már!
- Szóval számolnunk kell egy részleges bénulással. Krisztián nagyon sokat várt a kivizsgálással, talán még segíthetünk, de, mint mondtam, ez sem biztos...

Nem veszítettem el a fejem, ilyenkor szerencsére mindig önmagam maradok. Kérdések ezrei jutottak eszembe, hát fel is tettem őket:
- Ő...tudja?
- Természetesen, de úgy láttam, eléggé megviselte a hír.
- És... és ha ez mégis bekövetkezik... mennyi idő?
- Talán két év, talán három, talán kevesebb. Nem mondhatok semmi pontosat. De ha tényleg szereted, biztasd! Éreznie kell, hogy mellette vagy.

Ezt mondania sem kellett volna, hiszen annyira természetesnek éreztem. Mire visszamentünk a váróba, Krisztián már ott ült. Könyökével támaszkodott a térdén, lehajtotta a fejét. Mindig ilyen, ha tanácstalan, ha bántja valami. Mikor megláttam, gombócot éreztem a torkomban, de tudtam, nem sírhatom el magam.
Elbúcsúztunk az orvostól, de mikor kifelé menet hátrafordultam, még láttam, ahogy megcsóválja a fejét.
Krisz és én nem mentünk haza rögtön. Volt a közelben egy park, oda ültünk le. Krisz nem volt jól, láttam rajta. Én nem tudtam beszélni, féltem, zokogás lenne a vége. Annyira vártam, hogy végre megszólaljon...!
- Tudod? - kérdezte röviden. Félszavakból is megértjük egymást, nem volt szükség többre.
- Igen, tudom, de ez még nem biztos.
- De mi van, mi van, ha mégis? akkor mi lesz... mi lesz velünk?

Nyeltem egyet. Egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy emiatt elhagyjam, bár azt pontosan tudtam, hogy ha ez mégis bekövetkezik, nehéz lesz mellette maradnom, nem is a fizikai megpróbáltatások miatt, hanem azért, mert belülről is meg fog változni. Nehéz volt megfogalmaznom, amit érzek, de végül mégis sikerült:
- Így.. most... én mindig fogom az egyik kezed. Tudod... és ha... ha ez esetleg mégis (nem tudtam kimondani, hogy "lebénulsz") szóval ha esetleg mégis akkor én... én már nem csak az egyik kezedet fognám, hanem a másikat is. És szorítanám, hogy semmi ne szakíthasson el tőlem!
A könnyeimmel küszködve mondtam ki neki, hogy nagyon szeretem. Átölelt, úgy maradtunk hosszú percekig.
- Köszönöm - mondta - köszönöm, kedvesem...
- Minden rendben lesz... Megoldjuk! - biztattam.
- Tudom - válaszolta és lassan, nagyon halványan, de mégis elmosolyodott.

Reménytelenség

Reménytelenség
Belekezdeni nem könnyű. Az érzések, gondolatok, amiket érzünk és gondolunk nagyon is érthetőek.. SZÁMUNKRA. Viszont, ha ezt felszínre szeretnénk hozni, hatni más érzésekre és gondolatokra, az már nehéz dolog.
Meglátni és megszeretni, tovább nem menni.
Egy pillantásként felfogható az, ami az érzéseimet kiváltotta. Az első pillanat, ami még azon melegében nem tudatosult, de tudom, hogy már akkor elkezdődött. A történet maga nem érdekes… hiszen voltaképp nem is történt semmi, viszont bennem igenis érdekes dolgok történtek. Hogy mi ez? Ez a szerelem? Nem, ez csak az előszele. A vihar még várat magára. De meddig? Remélem a felhőket elfújja a szél és "a mai nap" nem fog esni az eső.

Félek tőle! A szerelem telis-tele van vágyakkal, vágyakozással. Egy reménytelen szerelem viszont ehhez túl szegény és bátortalan, nem mer ilyen gondolatokat dédelgetni. Az idő az egyetlen segítője és támogatója.
Látni Őt, akár egy pillanatra is olyan felemelő érzés, amelyet szavakkal nem lehet kifejezni. Egy pillantás… mikor a tekintete az enyémmel találkozik. De az övé nem olyan, mint az enyém. Teljesen máshogy néz rám. Ha ez nem így lenne, már nem lenne reménytelen. És hogy én hogy nézem Őt? Úgy, mint az elérhetetlent... úgy, mint a vágyat... úgy mint a hátralévő életem értelmét ha nem szabna akadályt maga az élet. De megteszi. És most mi tévő legyek? Kérdem én naivan, pedig tudom nagyon jól.

Együtt élni az érzéssel… nap mint nap felkelni vele, átvészelni a napokat, majd álomba merülni. Az egyetlen öröm, ami ilyenkor marad a képzelgés és az, ha megtörténik az a csoda, ha álmaimban velem van. Az lehet valóságszerű, érezhetem igazinak. Akkor velem van, mert az álmomban így történik, de aztán felébredni olyan nagy csalódás. Nincs megoldás! Egyre inkább gondolkodok és rájövök, hogy nincs! Enyhíteni, talán lehet. Arra gondolni, hogy egyszer megsemmisül... ez picit enyhíti. Könnyű belegondolni, ha tudod, mert tapasztaltad, hogy egyszer minden véget ér. Ez így van! És addig? Addig szeretnék megszűnni, létezni, majd újjászületni a keserű érzések nélkül.

Boldogság! Olyan nagy szó ez és olyan ismeretlen. Elképzeléseim vannak csak, hogy milyen is lehet. Apró örömök történnek mindenkivel, és talán ezek alkotják a boldogságot. Tudni kell észrevenni és értékelni őket.
De a rossz dolgok, történtek nem kerülhetőek ki... ezekben viszont találni jót. Csak jól nyisd ki a szemed!
A jó ellenzi a rosszat.. Az ilyen életfelfogás könnyebbé tesz mindent, viszont nehéz megtanulni, alkalmazni. A belátása az első lépés.
És egyébként ki Ő? Ki az, akiért úgy odavagyok? Érdekes. Fogalmam sincs. De tudom, hogy Ő az, aki és azért mert!

Nem tudod megmagyarázni, de tudod, mert érzed. Érzed és gondolod... nem csak gondolod, hanem egyfolytában rágondolsz. Mindent vele látsz, mindenhol ott van Veled. A neve, ha elhangzik, mintha egy kellemes csengő ébresztene, zökkentene ki az előbbi beszélgetésedből, gondolatodból, tennivalódból. Ha halkan mondják, akkor is meghallod. Akkor is hallod, ha nem is mondják, mert hallani akarod.

És Te, aki ezt olvasod! Te mire gondolsz?
Gondolj arra, hogy vagyok és vagyunk és talán Te is vagy, ki még nem tudja milyen is az, ha szeretsz és viszont szeretnek, de tudom és tudják és Te is tudod, hogy egyszer érzed majd. És akkor igazán nagy leszel és boldog. Akkor Te leszel a támasz és nem Neked nyújtanak támaszt. Tudsz majd nevetni minden ok nélkül. Akkor nem lesz nehéz meglátni a jót, mert Te is jó leszel.

A problémával törődni öreg hiba!
És most nem én nem ők és nem is Te….hanem Ő!
Kívánom, hogy: Légy boldog!!!
Ez csak két szó és még sablonosnak is mondható, de én érzem és tudom, hogy szívből kívánom!!!

Légy az enyém

Légy az enyém

*Reggel 8:10*

Uhh basszus, elkések az iskolából, bár annyira nincs kedvem bemenni és amúgy sem készülnék el időben, szóval inkább itthon maradok. Veszek egy jó kis forró fürdőt, majd bekapok valamit reggelire. A nevelő anyám nem rég ment el dolgozni, viszont tudja milyen nehéz nekem az iskolában, hogy folyamatosan piszkálnak. Remélem meg fogja érteni, hogy ma nem mentem be az órákra.

*Fürdés és reggelizés után*

Azon gondolkozom hogy mit csin..

*Miközben kimondhattam volna a kutyám, Joe a fejét nyomta hozzám, hogy simogatást kér*

Hé!

*Elkezdtem simogatni és vakargatni a füle tövét, úgy tűnt tetszik neki, majd egy pillanat múlva csöngettek. Megnéztem, majd szomorúan láttam, hogy az iskolám emberei. Biztosan azért jöttek, hogy megkérdezzék a nevelőanyám miért nem vagyok ma iskolában. Gondolkozom mit kellene tennem, ki is eszeltem gyorsan egy tervet, majd kinyitottam az ajtót*

Jó reggelt! -Mondtam kissé félénken.

*Ők csak biccentettek a fejükkel, mintha ugyanezt mondták volna, majd feltették a kérdést*

- Kisasszony, megkérdezhetnénk, hogy a mai napon miért nincs iskolában? - kérdezték mérges arcot vágva.

- Ami azt illeti, nem éreztem jól magam és a nevelő anyám pedig hamar elment dolgozni. - mondtam.

- Kisasszony tudja, ez nem így működik, igazolás kellene. - mondták határozottan.

- Rendben, nemsokára odaadom az igazolást, csak még ma nem vagyok olyan állapotban, hogy elmenjek egy orvoshoz. - mondtam.

- Rendben. - mondták határozottan.

*Majd elmentek*

*18:45*

*Miközben a kutyámat Joe-t sétáltattam egy közeli parkban, a nevemet hallottam egy kedvesen csengő hangtól. Mivel ebben az iskolában új voltam, ezért nem gondoltam volna, hogy valaki még is tudja a nevem. Egy velem egykorú fiú volt az, valószínűsítem valamelyik osztálytársam lehetett. Barna haj, kék szemek, stb..innen azért könnyű volt felismerni, hogy ez a legmenőbb srác a suliban, akit nevezetesen Kerimnek hívtak, így hát gondoltam köszönök neki*

- Szia Kerim! - mondtam kissé nagyobb hanggal.

*de eközben a kutyám egy hatalmasat rántott rajtam oly annyira, hogy a földre kerültem, ez által leszégyenültem a suli legcukibb pasija előtt eközben odaszaladt hozzám*

- Szia! Minden rendben? Nem esett bajod? - kérdezte aggodalmasan majd felsegített.

- Semmi bajom. - mondtam.

- Azon gondolkoztam, hogy holnap elmehetnénk ketten moziba. Benne vagy? - kérdezte.

Nagy nehezen kiböktem, hogy "Igen benne vagyok".

- Akkor holnap. - mondta, majd elment.

*22:00*

*Alig bírok aludni, mivel furcsa hangokat hallok, kulcshangot és ajtó nyikorgásokat, a nevelő anyám éjfél fele jön, úgyhogy ez 100%, hogy nem ő, de vajon akkor ki lehet? Gyorsan bebújtam a takaró alá és azon gondolkoztam mit kellene most tennem*

A gyermekkor emlékei

A gyermekkor emlékei
Örökre megmaradnak a gyermekkor emlékei, az az érzés, amit a hullámok játéka kelt, ahogy a lábujjak alól kimossa a rózsaszín meg ezüst homokszemeket, vissza a tenger mélyére. Olyan nyugalmas volt; valami megfoghatatlan módon a halhatatlanság mutatkozott az ár-apály váltakozásában meg az ég és a tenger végtelenjében. Most, ahogy rácsodálkozom ugyanarra a szikrázó víztükörre, tudom, hogy ifjúságunkat sosem hagyjuk el, mindig magunkban hordjuk a szívünk mélyén.


Bársonyos reggel

Bársonyos reggel
Bársonyos reggel köszöntsön Téged,
Gyönyörű álmod még ne érjen véget.
A nap simogasson, mintha ott lennék nálad,
Mintha én simogatnám gyöngéden a vállad!

Az élet tanítása

Az élet tanítása
Az élet megtanította nekünk:
a szeretet nem abból áll, hogy bámulunk egymásra,
hanem egy irányba nézünk.

A magány tanulsága

A magány tanulsága
Az a legszegényebb ember a világon, kinek nincs senkije, akinek adni tudna.