Munkahelyi tízparancsolat


1.) Ne kívánd főnököd halálát. Segíts neki, hogy önmaga kívánja. 2.) A lustaság TISZTA egészség. 3.) Ha egy munkatársad dolgozik, az még NEM ok arra, hogy te is így cselekedj! 4.) Amit ma megtehetsz, azt ne halaszd holnapra. Hagyd holnap utánra, mert addigra már nem lesz rá szükség. 5.) A feladat, ami nem oldódik meg magától 30 nap alatt, az nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele. 6.) A munkahely nem kocsma, hogy egész nap ott tartózkodj, de Isten háza sem, hogy vasárnap odamenj! 7.) A munka nemesíti az embert, de a mi társadalmunknak nincs szüksége nemesekre. 8.) Aki nem dolgozik, az nem hibázat, ha pedig nem követ el hibát, megérdemli a jutalmat. 9.) Mindenkinek kell legyen hobbia, de nem feltétlenül szükséges, hogy a munka legyen az. 10.) A munka élteti az embert, de a pihenés sem ölt még meg senkit.

Kérdések magamnak


Néha belenézek a tükörbe és tanulmányozni kezdem az arcom. Próbálok rájönni arra, hogy mindaz, ami megtörtént velem, az vajon ott van-e rajta. Kutatom az árulkodó jeleket, hátha rájuk bukkanok. Mert akkor elrejthetem őket. Nem akarom, hogy mások lássák, hogy miből váltam, mivé. „Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni... Mire felnő az álmokat, lassan elfelejti…” Miért van ez így? Miért felejtünk el önmagunk lenni, miközben felnőtté válunk? Ha szembe kéne néznem a 10 évvel ezelőtti önmagammal, akkor nem tudnám mindezt szégyenkezés nélkül megtenni. Korai én: - Mesélj nekem magunkról! Mivé fogok válni? Mostani én: - Gyerekekkel fogsz foglalkozni. Azt fogod nekik tanítani, amit te is nagyon szerettél régen. Próbálsz a legjobb lenni. Néha elbuksz. Sokszor elbizonytalanodsz. De azt azért érzed, hogy nem vagy vakvágányon. Korai én: - A vakvágány nem éppen a legbiztatóbb kifejezés. Úgy fogok felkelni reggelente, hogy igen ez egy új nap? Alig várom, hogy elkezdhessem? Mostani én: - Leginkább kiszeded magad az ágyból és próbálsz motiválóan fogat mosni. Ezalatt fejben lepörgeted, hogy mennyire lesz húzós a mai napod. Majd megpróbálsz mindent elpakolni, de végül valamit úgyis otthon hagysz. Korai én: - De azért munka közben megjön a lelkesedésem? Mostani én: - Vannak jó napok, amikor úgy érzed majd, hogy igen összeállt a kép, minden tiszta és haladunk a kitűzött cél felé. Néha meg, mintha Szibériában tévelyegnénk. Ilyenkor nehéz lelkesedni. Korai én: - Azt hiszem Szibéria elég messze van a mostani elképzeléseimtől. De ugye mindezek mellett ott lesz nekünk „R”? Mostani én: - Ami azt illeti, ebben is fog egy kis változás történni. – itt egy pillanatra feszengeni kezdek, azt hiszem ez az eddigi legrosszabb, amit közölnöm kell törékeny énemmel. Látom, ahogyan a kétségbeesés elkezd eluralkodni rajta. A kérdőjelek a szemében szemrehányóan csillognak. Korai én: - Én mindig is azt hittem, hogy együtt fogunk élni. Azt gondoltam, hogy ott leszünk egymásnak, ha törik, ha szakad. Hogy nincs olyan dolog, ami szétválaszthatna minket. Mostani én: - Ebben igazad van. Valóban nem létezik semmi, ami minket szétválaszthatna. Hidd el sem az idő, sem a távolság, sem pedig mások nem fognak az utatokba állni. Csupán egy időre meg kell tanulnotok majd, hogy egyedül is ugyanolyan erősek tudtok lenni, mint ketten. Korai én: - Sosem leszek elég erős. Mondd, meg nekem, hogy sikerült? Lett valami az álmunkból? Vagy azt is elfelejtetted? Egyáltalán érdekel még? – ordított rám elkeseredetten. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Törjem össze még jobban? Vagy hazudjak? A felnőttek úgyis mindig ezt teszik, és azt mondják, hogy azért teszik, hogy ne bántsanak meg. Nem. Elmondom az igazat. Tudnia kell. Mostani én: - Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. De sok ideje nem tudom, hogy hova lettél. Olyan váratlanul tűntél el az életemből. S ami a legrosszabb, hogy elvitted magaddal ezt az álmot. Korai én: - Soha nem szűntem meg létezni benned. Egy pillanatra sem ingott meg a hitem abban, hogy egy nap eléred majd nekünk, amiről az eldugott kis utcánk kövein álmodoztunk. Erre te elmondod nekem ezt… Egyszerűen utállak. Nem akarok olyanná válni, mint te. Nem akarok te lenni. Mostani én: - Hidd el, hogy én sem… Én sem

A világ legfontosabb receptje


Vegyél 12 hónapot Gondosan tisztítsd meg a keserűségtől, a kicsinyességtől, a félelemtől, a haragtól. Azután oszd fel a hónapokat 30 vagy 31 napra, minden napot készíts el 1 rész munkából, 3 rész jóakaratból, és egy gyűszűnyi derűből. Mindehhez adj 3 evőkanál optimizmust, 1 csipetnyi iróniát, 1 késhegynyi tapintatosságot. A kapott masszát bőven öntsd le szeretettel. A kész ételt mindig díszítsd apró figyelmességgel, és tálald fel mosolygó arccal.

Pornó vers


Én nem minden nap ébredek fel bennem, néha csak a munkába megyek s ami a leginkább én vagyok, belül, az tovább alszik munkába menet. Még a munkából megjövet is alszik vagy azt mondhatnám inkább: tetszhalott. Jövök-megyek az utcán, a lakásban és egy rám valló jelet sem hagyok. Egyetlen verssort, egyetlen mondatot sem pedig ott fészkelnek bennem legbelül, mint az olyan kaptárban a méhek amit majdnem megfojt a hó felül. És nincs rá hasonlatom, hogy a megoldást kimondjam, nem lesz levezetés és versbefejezés. Az egészet mindjárt hagyom a fenébe, pornót nézek majd, és ennyi az egész.

Írás a homokban


Mauriacot nem kívülről jött felismerés vezette el a katolicizmushoz, egyszerűen és föloldozhatatlanul beleszületett. Hőseinek hite sokszor nem más, mint örök nyugtalanság, állandó, gyötrő bűntudat, mely legalább annyira hozzátapad, együtt lélegzik ösztöneikkel, a vér indulataival, mint maga a bűnük. Aki a kereszt jele alatt született, nem tud szabadulni a kereszttől: bűn és bűntudat, az eredeti bűn bélyege és a keresztség jegye szorosan összeég az ő fekete angyalainak lelkében. Katolikusnak lenni kikerülhetetlen ajándék szerinte, és ugyanakkor lerázhatatlan teher. Örök nyugtalanság, mit elfojthat vagy esztelen tévelygésre kényszeríthet az ösztönök sűrűje, de soha végleg ki nem olthat. Alapjában két világ izgatja írói ösztönét: az előítéletek, az eliszaposodott életformák és ezzel szemben az önmaguk és környezetük ellen lázadók világa. Mauriac hajlandó a legkészebb, a legelfogadottabb elvekkel is leszámolni, ha kendőzött veszélyt szimatol mögöttük; éleslátása néha megdöbbentő vallomásokat, vádakat ébreszt szereplőiben: ez az író maga is vergődve ír. A titkos szenvedélyben élő Hervé anyjára gondolok itt, a jámbor asszonyra, ki önző szeretetében még vallásossága mellett sem borzad vissza semmitől, hogy a gazdag és művelt lelkű Irént megnyerje a fiának. Csak a reményvesztett asszony öngyilkossága ajándékozza meg az önvád kérlelhetetlen villámfényével: nem elég, hogy a kiszolgáltatott lányt fiához láncolta, tehetetlen vallásosságával még el is undorította menyét az igazságtól, mindannyiunk egyedüli menedékétől! Mauriac kérlelhetetlen. Szerkesztésében, mondataiban gubancos és darabos, jelenetezéseiben szűkre szabott és nehézkes. A csomók érdeklik, a görcsös csomók, miket szét kell bogoznia vagy akár szakítania – a sima szálakat kiengedi kezéből. Mohó kíváncsisággal kutatja a szenvedélyek és a még bűnösebb közöny pusztító természetrajzát, alakjai következetes végzetszerűséggel jutnak el a végső összeomlásig – vagy a megvilágosodás kegyelméig. Így kerül vissza a „tűzfolyam” sodrából a szülőfalu templomába Giséle de Plailly; sejt meg valami kimondhatatlan békét a méregkeverő Teréz, túl élete éjszakáján; enyhül meg a Viperafészek gyűlölködő családapja, s fogadja magába a szomjúhozott, megnevezhetetlen igazságot eszmélete utolsó pillanatában az öngyilkos Irén. „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” – idézi egy helyütt az Evangéliumot Giséle de Plailly, Desqueyroux Teréz és mind a többiek, a Fekete angyalok Andres-ja és a Ce qui était perdu Hervéje, mind-mind bujkáló lelkek, kik azonban mégsem akadályozhatják meg, hogy az Emberfia folyvást keresse, ha nem is engedik, hogy megtalálja őket. Környezetüknek és önmaguknak kiszolgáltatott rabok, s a megtérés talán épp azok számára a legnehezebb, kik nem is érzik, jóllakott önteltségben viselik rabságukat. A kispolgári életforma spanyolfala mögött ők Mauriac legkétségbeejtőbb szörnyetegei. Szándékosan kispolgári életformát mondtam, mert Mauriac a kispolgár, a mindennapi életek, a közhellyé kocsonyásodott, sőt számtalanszor erénynek nyilvánított bűnök, borzalmak írója. A magabiztosság, a család, a munka szeretete ijesztő fogalmakká válhatnak írásaiban. Ezek a korlátolt, végső fokon önző emberek, kik szeretetüket is másokon takarítják meg, a szentesített előítéletek vagy jelszavak bábjai, egytől-egyig reménytelen kispolgárai a léleknek, s környezetükben kilátástalanul vergődik a másik mauriaci hős: a lázadó. Mauriac szemével az ember nemcsak önmagában, de a többi emberrel, a társadalommal való viszonyában is reménytelen. De talán a közönyösekben és a haszontalanul elpazarolt szívekben is feldereng egyszer a vágy az osztatlan és maradéktalan szeretet után? Ilyenkor érkezik el a reménytelen sorsokat föloldó pillanat, a kegyelem pillanata. A Mauriac pillanata. Akár Dosztojevszkij, Mauriac is itt a legmeggyőzőbb, ellenőrizhetetlenül mesteri és fölszabadító. Sodró, kozmikus boldogság, amit kifejez, de ez a kozmikusság nem valami személytelen panteizmust jelent, hanem a szűkkörűen önző személyes élet vigasztalódását a végtelen személyiségben. Ha hiábavalónak látná, letenné a tollat. Erről az íróról mindig beszélni kell, amint ő is kényszernek érzi, hogy írjon. Kegyetlen szerző, de a szeretete fájdalmasan nagy, mint a legnagyobbaké, kik az írást mindenkor hivatásnak érezték. Mauriac az az ember, aki sohasem nyughat meg az emberi sorsok hálóinak szövevényében, az a lélek, aki választott áldozata és „mindenkor könnyű prédája Istennek”. Róla szólva kötelességünk felelni az önként jelentkező kérdésre: mi lesz Mauriac könyveivel, miket már ma kezd elejteni az irodalmi divat? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés válaszolhat. És mi lett János jeleivel, miket Patmosz-szigetén magánosan rajzolt a tengerpart homokjába?